Az egyetemi előlépések – egy-egy szoros kivételtől eltekintve – az előző rendszerben és jelenleg is összefüggenek a tudományos minősítésekkel.
A szocialista rendszer bevezetése előtt a magyar felsőoktatás és a tudományos fokozat megszerzése német mintát követett. A PhD és a habilitáció odaítélése az egyetem hatáskörébe tartozott. Ez utóbbi fokozat a professzori kinevezés előfeltétele volt. A II. világháború után Magyarország is áttért a szovjet típusú tudományos minősítésre, mindazonáltal meghagyva egy korábbról örökölt, igaz, jelentőségét illetően csorbított elemet. Bevezették a tudomány kandidátusa, illetve a tudomány doktora fokozatot, emellett megőrződött az egyetemi doktori cím, ami tehát nem fokozat, csupán a doktori cím viselésére jogosított fel. Ezzel a magyar megoldás sem a szovjet, sem a korábbról ismert német típusú, sem pedig az angolszász rendszerrel nem volt kompatibilis. A kandidátusi címmel egyébként is adódtak idehaza mókás helyzetek. A Szovjetunióban a kandidátusi fokozatot általában fiatal oktatók-kutatók szerezték meg, s váltak ezzel a tudományos munka jelöltjeivé, amit a kandidátus szó jelent. Nálunk nem egy esetben pályájuk derekán vagy már azon is túl lévő szakemberek, gyakran több tudományos monográfiával a hátuk mögött váltak kandidátussá, azaz jelöltté. A tudományos fokozatokat a TMB, a Tudományos Minősítő Bizottság ítélte oda, a megfelelő értekezés megírása és sikeres megvédése után. A TMB elvileg független intézmény volt, ám a gyakorlatban az MTA kebelén belül működött. Ezáltal az MTA befolyásolhatta az egyetemi pályafutást. Meg kell azonban hagyni, hogy a TMB olyan bizottságokat állított fel, amelyekben az akadémiai intézetek, illetve különböző egyetemek szakemberei vettek részt. Az opponenseket sem a jelöltek munkahelyéül szolgáló intézményekből választották, vagy ha igen, nem kizárólagosan.
A rendszerváltozás után az ország első felsőoktatási törvénye arról rendelkezett, hogy az egyetemek visszakapják a – kandidátusi fokozat helyét átvevő – PhD-fokozat odaítélési jogát, s bevezették a habilitációt is, azaz egyfajta visszatérés volt a háború előtti, német mintájú rendszerhez. Ugyanakkor meghagyta – átkeresztelve – a tudomány doktora fokozatot, immár az MTA doktorává átnevezve. Az egyetemi tanári kinevezés feltétele a törvény szerint a PhD és a habilitáció megszerzése volt. Azaz az egyetemi előlépésekről a döntés az egyetemi szférába került (vissza).
Érdekes módon idővel maguk az egyetemek kérték, hogy a professzori kinevezéshez írják elő az akadémiai doktor fokozat meglétét, vagy legalábbis az azzal egyenértékűnek tartható tudományos munkásságot. Az indok az volt, hogy a PhD és a habilitáció követelményrendszere felhígult. Az indoklás érthetetlen, hiszen az esetleges felhígulásért maguk az egyetemek a felelősek. Mennyiben támaszt magasabb követelményeket az akadémiai doktori cím odaítéléséért felelős bizottság, amelynek tagjai javarészt egyetemi emberekből állnak? Az igaz, hogy felhígulás volt tapasztalható az 1990-es években, amikor az egyetemek PhD-gyárakká váltak, a kívánt mennyiségű tudományos fokozattal rendelkező szakember „előállítása” érdekében a korábbi kisdoktori (egyetemi doktori) címet – és nem fokozatot – kapott munkatársait szakmányban minősítette át PhD-sre, nagyon gyakran érdemi tudományos teljesítmény nélkül. Valamint többen panaszkodtak arra is, hogy a habilitáció megszerzése sem támaszt komoly követelményeket – kéz kezet mos alapon. De, ismétlem, mindezért maguk az egyetemek a felelősek.
Ezzel kapcsolatban jut eszembe egy beszélgetés az 1980-as évek második feléből. A változás szelét érző egyetemek, vagy legalábbis néhányuk, akciót indítottak, hogy az egyetemek legalább az – akkor még kandidátusinak nevezett – fokozat odaítélési jogát kapják meg. Az ELTE akkori rektora körlevélben fordult az ELTE-n dolgozó akadémikusokhoz, véleményüket kérve. A kérdésről beszélgetve a Bölcsészettudományi Kar egyik akadémikus professzorával az derült ki, hogy a professzor nem értett egyet a javaslattal mondván, hogy az egyetem alkalmatlan a tudományos fokozat odaítélésére. Megkérdeztem, mire alapozza ezt. Akkor az MTA tagságának egynegyede az ELTE professzora volt. Miért kell átmenned – kérdeztem – a Münnich Ferenc (ma Nádor) utcába – azért, hogy döntsél valakinek az alkalmasságáról, miért nem tudod ezt megtenni az egyetemi dolgozószobádban. Erre, persze, nem kaptam választ. Valószínűleg sok más akadémikus is hasonlóan gondolkodott, mert az – amúgy teljesen ésszerű – akció hamvába hullt. Miközben csak annyit kellett volna tenni, hogy kikötik, a tudományos fokozatra pályázó alkalmasságát elbíráló bizottság és az opponencia tagjai nem lehetnek kizárólag a jelölt munkahelyének munkatársai – ahogy ezt a TMB esetében is láthattuk.
Ma Magyarországon megint rendszerkeveredés van, mert az egyetemi doktori címet ugyan eltörölték, de a PhD és a habilitáció mellett megmaradt a korábbi tudományok, ma az akadémia doktora fokozat, amely egyre nagyobb szerepet játszik a professzori kinevezésekben. Már megint nem vagyunk összevethetők a külföldi rendszerekkel.
Ezzel a gyakorlattal az akadémia a felsőoktatási hálózattól jogilag független, bár azzal tudományos téren együttműködő intézményként befolyásolja a felsőoktatási intézmények „káderpolitikáját”. Meglátásom szerint az akadémia az akadémiai doktor fokozat megszerzését csak az akadémikusi tagság előfeltételeként írhatja elő.
A vegytiszta megoldás az volna, ha az akadémia tudósokat tömörítő civil szervezetként működne, és tagjai megtiszteltetésként értékelnék a tagságot, ám ezért nem járna nekik semmiféle juttatás, mint ahogy nem kellene az akadémiai doktorokat sem a jelenlegi formában dotálni. Erre a gyakorlatra sok példát idézhetünk a világ számos országából. A különböző akadémiai tiszteletdíjak összegét a felsőoktatási és kutató intézmények támogatására lehetne fordítani.
