Az eposz műfaját az 1800-as évek Európájában sok helyen művelték. Pumpurs közvetlen előzménye és mintája az észt eposz, a Kalevipoeg lehetett, amely viszont a finn Kalevala hatására keletkezett. A Kalevipoeg megalkotását az a felismerés váltotta ki, hogy a Kalevala mekkora társadalmi hatást váltott ki az Oroszországhoz csatolt Finnországban a nemzeti öntudat erősítését illetően. A Kalevipoegnek is jelentős hatása volt Észtországban. Szerkezetileg, tartalmilag nagymértékben eltér a Kalevalától: egy hős, Kalevipoeg, az észtek királyának cselekedetei és sorsa köré épül, míg a Kalevala cselekménye több szálon fut. A Pumpurs alkotta lett eposz sokban hasonlít a Kalevipoegre. Itt is egy központi szereplő van, Medveölő, aki különböző, a gonosz erők ármánykodása miatt veszélyes kalandokon megy keresztül, ő is küzd a hódítókkal, népe függetlenségéért harcolva, s végül ő is elpusztul. Lényeges különbség az észt és a lett eposz között, hogy az előbbi részletesen foglalkozik Kalevipoeg országépítő tevékenységével, a lett eposzból ez a motívum hiányzik.

Mindenesetre érdekes megfigyelni az eposzi törekvések láncolatát három olyan szomszédos nép esetében, akik eposzuk születésekor rövidebb vagy hosszabb ideje orosz fennhatóság alatt éltek.

A három eposz közül kettő, a Kalevala és a Kalevipoeg finnugor nyelvű nép szellemi kincse. Ennek azért van jelentősége, mert a 20. században, kisebb mértékben annak első, nagyobb mértékben annak második felében a (volt) Szovjetunió finnugor nyelvű népei körében egyre-másra születtek és jelentek meg eposzok, amelyek bevallva vagy sem főként a finn Kalevala hatására keletkeztek, ám tematikájuk fő motívumát illetően mégis inkább a Kalevipoeget követik, mert központi gondolatuk az idegen megszállók elleni harc, legyenek azok tatárok vagy oroszok. Formai, verstani szempontból is a Kalevalát követik, az ún. Kalevalai metrumot.

Andrejs Pumpurs 1888-ban adta ki Lāčplēsis (Medveölő) című eposzát, amely a rendkívüli erejű Lāčausis ’Medvefül’ nemzeti legendáján alapul. Pumpurs, ahogy a nemzeti irodalmak úttörői másutt is, a nép szóbeli hagyományaira, az íratlan irodalomra támaszkodott. Felhasználta a lett folklór elemeit, motívumait, de irodalmi hagyományokat, más népek eposzi elemeit is. A Medveölő alapgondolata egy kis nép szabadság és igazságosság utáni vágya, a 13. századtól vívott küzdelme a német betelepülők ellen.

Az eposz első éneke Pusztay János fordításában

Az istenek gyűlése

Az egek kék boltozatján,

Pērkuonsz* gyönyörű várában,

ahol örök fény tanyázik,

a jókedvnek nem szakad vége,

gyűltek a balti istenek,

hogy meghallgassák Likteniszt,

aki dönt a tarka élet

szép és ínséges napjairól.

Pērkuonsznak szürke lovai

felnyergelve álltak ott kinn:

nyergükön át hajnal dereng,

a kantáron át kel fel a nap.

Patrimpsznak kocsija kéve,

küllője arany lenszalma,

viaszsárga mének húzzák

Patrimpsz gabonaszekerét.

Pakuolsz fekete lovai

befogva a csontszán elé,

eplénye borda, a karfa,

a szántalp s szánrúd emberlábból.

Atrimpsz lovain pikkely villog,

zölden fénylik nádszekere,

szép házaiból csigáknak

készült hajlékony ülése.

Ím Líguo és Puskaitisz

szárnyas lovas virágkocsin

szállt át a szivárványkapun.

Az istenek s Pērkuonsz fiai

belovagoltak az udvarba;

mindnek nyerge színaranyból,

kantárjuk gyémánttal berakva.

Ausztra, Laima és Tikla –

Napfény szépséges lányai

rózsaszekéren érkeztek,

szikrát szórt csikaiknak szőre.

Napfény szépséges lányai,

aranygyeplő ragyog kezükben;

ösvényük úgy fénylik, mintha

rája ezüst, arany hullna!

A vénséges, ősz Liktenisz,

a gyémántpadlat közepén ült;

jobbján Pērkuonsz és Patrimpsz volt,

balfelől Pakuolsz és Antrimpsz,

odább Puskaitisz meg Líguo,

Pērkuonsz s más istenek fiai;

aztán Ausztra, Laima és Tikla,

Napfény szépséges lányai;

meg még egy sereg alsóbb isten

foglalt helyet a gyűlésben;

immár minden jótét szellem

egybegyűlhetett figyelni.

A vénséges ősz Liktenisz,

felállott ülőhelyéről

s ilyen döntést jelentett be

komor szavakkal a gyűlésnek:

„Réges-régen csoda történt!

Megszült a fény szűze, Gaiszma,

s jött hatalmas istenfiú

ideje érkeztén világra.

Megtanította a népnek

tisztelni a jó s nagy istent,

új szokásra, új erényre,

hogy istenhez méltón éljen.

Ellene sok gonosz szegült,

akik végül is megölték;

de a pokol nem tarthatta

a maga sötét hatalmában;

feltámadott a halálból,

életre kelt dicsőségben!

Nevét mindnyájan tudjátok,

Krisztusnak nevezi a világ.

Nemes tanítása gyorsan

terjedt szerte a világban;

nagy kár, hogy az emberek azt

gonosz ésszel kiforgatták.

Eldöntötték, hogy Krisztus hitét

a Baltikumba is elhozzák,

de hagyják, hogy az emberek

tiszteljék isteneiket!”

Pērkuonsz felállt imígy szólva:

„Liktenisznek a döntését

minden isten elfogadja,

s én már most itt megígérem,

óvni fogom a lett népet.

Engedem a jó tanítást.

Krisztus tanítása nem új,

gyökerei keletre nyúlnak.

Ám a hitet hozóknak itt

céljai mások lehetnek:

a balti földet akarják

s annak népét leigázni.

Én az ilyen szándékoknak

ellenállok, és épp ahogy

hasogatom a sziklákat,

hatalmas tölgyeket döntök,

előbb-utóbb úgy fogok én

villámommal lesújtani

azokra, kik lett népemet

megkínozzák s leigázzák!

Nyáron, Kikelet jöttekor,

termést hozó záport adok,

fúvok nappal friss szeleket,

minden éjjel tüzet gyújtok;

a közelében leszek mindig

a természetben a lett népnek;

hallják a Mennydörgés hangját,

Pērkuonsz nevét nem felejthetik!

Mindnyájunknak azt javaslom,

járjunk el e példa szerint,

mindenki a maga helyén

cselekedjen a maga módján!”

Most Patrimpsz kelt föl szólásra:

„Kenyértermő föld a balti,

ámde érett aranykalászt

a lett népnek fogok csak adni;

a szántóföldön a lettek

gazdag termést gyűjtenek be,

az idegen ekék s kaszák

kicsorbulnak az irtásföldön!”

Akkor Antrimpsz beszélt tovább:

„A balti Fehér tengeren,

hol az északi szél tombol,

a zátonyok közt forr a víz,

az ellenség hajóit mind

szétzúzom a tengerünkön,

amíg nem a balti zászló

lobog a világ tengerein.”

Aztán Pakuolsz szólott ily mód:

„Pokol várja az idegent,

de a lett hősöknek lelke

balti földünk fölött szálljon,

az északi fényben, harcosan,

az idegent elrémítve,

ám áldják meg fiainkat

halottak napi torra jőve!”

Miután mindenki sorban

hűséget ígért Pērkuonsznak,

Líguo is felállott végül

és a gyűlésben emígy szólott:

„Istenek közül vagyok én is,

kis isten bár a nép hitében,

a legkedvesebb helyet mégis

nekem rendelte Liktenisz:

én őrzöm a dal szellemét

az élet minden percében,

lelkesítem a nép szívét

szomorú és vidám dalokkal.

Nem vész így el Líguo neve

sohasem a nép szájáról,

még ha a régi istenhit

másképpen el is felejtődne,

de a nép szép dalaiban

megdicsőültök mindnyájan,

Te, Pērkuonsz, Laiminya, Tikla,

az istenfiak, Nap-leányok.

Nevetek nagy a dalokban;

majd a népet fellázítja,

égő szellemet ad néki

s küldik harcba a szabadságért!”

Végére járt már a gyűlés,

búcsúzkodtak az istenek,

mikor megjött Sztaburadze,

és kérte, hogy még beszélhessen:

„Palotámból jövök én most,

hírt hozva az isteneknek,

hogy mi történt velem éjjel

az örvény régi kapujánál:

ott ültem a ködöt szőve

éjjel a Sztaburagsz sziklán;

felcsévélve már az orsó,

a kakas ideje közelgett,

mikor a légben látok szállni

két lovagló boszorkányt;

girbegurba tölgyfatuskón

repültek át a Dünán.

Az egyik tuskót egyszercsak

az örvénybe hajították;

mindketten a másik tuskón

száguldtak sebesen tovább.

Meg akartam most már tudni,

ezt ők miért cselekedték,

alászálltam az örvénybe,

és a tuskót magamhoz húztam.

Belenézve elámultam,

a tuskónak közepében

egy ifjút láttam aludni,

ájultan, aléltan feküdni;

a tuskóból kihúztam őt,

kristálypalotámba vittem,

száraz ruhát adtam reá,

befektettem a kagylóágyba.

Mihelyt az első életjelet

észrevettem, idejöttem,

Pērkuonsz, hogy neked jelentsek,

és utasításodat kérjem.

Hiszen aki örvénybe hull,

bizonyosan kővé válik:

ilyen kövek által nő épp

Sztaburagsz sziklánk mind nagyobbra.

Ha az ifjút ki akarnám

vezetni most a várkapun,

elérné Liktenisz keze –

s ő örökkétig kővé válna.

Ezért szeretném örökre

magamnál őt megtartani;

az én kristálypalotámban

bizonyára boldogan élne.”

Sztaburadze szavát hallva

gorombán szólt oda Tikla:

„Na, a Sztaburadze leány

unja már régi szeretőjét,

unja a sok siránkozást,

sziklák könnyel öntözését, –

emberfit akar magának,

idejét kedvesen múlatni.”

Sztabradze elpirult erre,

hallva, mit hánytak szemére.

„Nem ezért, goromba Tikla,

mentettem meg az ifjú legényt;

a viszonyok, ahogy látom,

furcsák, nagyon különösek:

itt az istenáldott harcol

sötét erők hadai ellen!”

Laima ekkor közbevágott:

„Tudnom kell a férfi sorsát,

ezért megnézem, hogy lássam,

én mit tehetek az ifjúért.”

„Lányok, maradjatok nyugton!”

kiáltott fel végül Pērkuonsz.

„Az ifjú az én választottam,

magasabb céloknak szentelve, –

boszorkák dobták örvénybe

Lielvarde fiát, Medveölőt.

Hogy megmentetted az ifjút,

helyesen tetted, Sztaburadze!

Most pedig igyekezz haza,

ápoljad és üdítsd fel őt!

Aztán vezesd ki a kapun,

még ha válik is kősziklává.

Majd te törődsz vele, Laima,

vezeted a bajokon át,

míg csak be nem teljesedik

a végzet a hős életében.

Ezzel bezárták a gyűlést,

elbúcsúztak az istenek;

vajon a vén, ősz Liktenisz

hívja-e őket valaha még?!

***

* Mennydörgés istene, Pērkuonsz,

Liktenisz, a vén Sors-atya,

a gabona-isten, Patrimpsz,

Pakuolsz az alvilág ura,

a vizek istene, Atrimpsz,

Líguo, a dal tündére,

Puskaitisz, szent ligetek védője,

Ausztra a fényistennő,

a boldogságtündér, Laima,

Tikla az erény őrizője