A lappincsmadár
Hád am’mëg úv’vuót, hoty sűdüő koromba a zöregapámma emëntem szántanyi. Em’miég a tiéeszës üdőg elöd vuót, amikor a zöregapámnag miég vuótak sziép lovaji, a Csillag mëg a Huóka, mëg tehenyei, mëk hát füődjö is, több tagba a csepregi határba. Ëccë mëntünk a lovaskocsiva az ëggyik füődre, a szüőlüőhëgy alá, szántanyi. A zöregapám lëálitotta a szekeret a füőd füősüő viégibe, az uósuó viégibe mëg ëp’patak folt. Ién a szekiérën loptam a napot, az öreg mëk fokta ja zekeszarvát, osztá mënt a luó után, lë a patakig mëg vissza. Ëccë csag látom ám, hogy az öreg hajadonfüőtt gyün az eke mögött. Merhogy üő mindiég kalabba szántott. Mëg fejiér ümögbe. Akko láttam, hogy a homloka füősüő felë ollan vuót, mind a halott fenekë, ollan fejiér. Az uósuó felë mëg, mind a niégus. (Remilem, sënkit së siértëg mëg evve a szuóva. Akkoriba miég nëm vuót piszi besziéd.) Hád látom ám eszt a kiétfelié föstött homlokát, osztá kiérdëm, hun a kalaptya. Aszongya, kisunokám, foktam nekëd lappincsmadarat, av’van a kalap aladd a füődön. Gyere csag, oszt fogd mëg, de ovatossan, nëhogy eröpüllön. Örűtem erössen, hon’nekëm lësz lappincsmadaram, amirü persze asse tuttam, mëllen. De ollan iérdekes, sziép vuót a nevë. Odasettenkëttem a kalapho, ami ott feküdd a brázduóba. Ovatossan mëgemētem a kalap karimáját, benyútam a kalap alá, osztá iérëztem, hov’valami meleg van bennë. Mëgmarkútam, hogy enë röpüllön. Osztá csag akkó vëttem iészre, hogy a lappincsmadár nëm más, mind ëf’friss luócitrony. Miég juó, hoty közē vuót a patak, mëg tuttam mosnyi a kezemet. Hád illen muókázs embër vuót a zöregaoám.
Na maj miég foltatom.
