Kutyaur nëmcsak fogatta, hanëm ki is kisiértë a vendiégët, amikor a zemënt. A ház elödd vuót ëk’kis elüőkert, Kutyaur csak addig szokta ekisiérnyi a vendiéget, a hás’sarkáná lë is űt, hatta, hogy a zanyám mënnyën a vendiégge a kapujig.

Hád ëccër mëg mi törtiént. Mëgin mëglátogattam a zanyámat. Az udvarra bemëned nëm is vuót sëmmi galiba, mindën út’törtiént, ahoty korábbam’má lëirtam. Várt a kapu mögött, üdvözűtem, ahogy illik, besziétem hozzá, oszt Kutyaur eballagott a helire, ién mëg bemëntem a házba. Csag röviden üdüőztem, mer’ sürgüőssen eköllött mënnëm, siedvë köszöntem el a zanyámtu, iparkottam a kapuho, Kutyaur is gyütt iés lëűt a ház sarkáná, ahoty szokott. Várta, hogy eköszönyök tűlö is, ién mëg a naty sijeccsiégbe efelejtëttem eköszönnyi tűlö.

Amiko lekközelebb mëntem látogatuóba, anyám emesēte, hogy Kutyaur – miután legutóbb emëntem – nagy siértüődötten visszavonút, miég a zanyámma së törüődött, rá së bajszintott, nëm köllött neki a ziétel së, peig az nagy dolog, sëmmid nëm ëvëtt ën’napig. Elëhet kiépzēnyi, hogyan fogadodd engëm lekközelep Kutyaur. Azazhogy nem is fogadott. De viégül valahogy mëgenyhűt, mer amikor efelë mënet indútam a kapuho, ű is gyütt, lëűt a ház sarkáná. Ién mëg büntudatta’ odaliéptem hozzá, megkocogtattam a kobaktyát, szuótam nekijjë nëhán szuót – juó kutya vagy, vigyázza mamára, mëg illenëket –, osztá erre Kutyaur mëgbiékiévë mënd vissza ja zudvarba.

Maj’ miég foltatom.