Em’most ollan mese, ami nëm a gyerëkkoromba törtint, de törtinhetëtt vuóna.

Vuót a kertünkbe mindënfiélë gyümüőcs, sok uóma, mëg mëggy, mëg sziva. Az uómafák közü ja zëggyik jonatán vuót. Asztat szerettem a legjobban. Ollan sziép kis gusztuzsozs vuót, kerek, piros, a fáját minha telepöttyösztik vuó-na. Ropogodd az embër fogai közödd, ahogy beleharapott. Má aki bele tudott harapnyi. Merhogy as’së sikerűt min-dënkinek.

Ágy’gyütt ëccër a szomsziéd öregasszon, ëk’kicsit trécsűnyi. Szerettëk, mer bár ëccërü asszon vuót, ollan juó mondásokat tudott, hot’tanútt embërëk së külömbeket. Átunk a jonatánfa mellett, osztá mondom nekijjë, vëgyëm’má ëggy uómát a fáru. Rám niézëtt, asztá aszonta, jaj, igazgatuó ur, ién nëm tom hunnaj szëttë, de mindiég ísz’szuólitott, jaj, igazgatuó úr, állami fogakka asztat nëm lëhet mëgënnyi. Íh’hát ëggye több uóma maratt a fán. A mama szájába mëg a zállami fogsor.

Na, maj miég foltatom.