Kedves hercegem, Grigorij Alekszandrovics!*
Születésed után 275 évvel, Rád emlékezve és tiszteletedre született meg ez a könyv, kiemelkedő teljesítményed előtti szerény főhajtásul. Annak is idestova jó két és negyed százada, hogy meghódítottad Oroszország-Anyácska számára a Krím félszigetet, amely éppen ezekben a hónapokban tért vissza az immár ismét Oroszország-Anyácska kebelébe. Tudod, időközben Anyácska hatalmas birodalmat alakított ki Szovjetunió néven, mely birodalom külső nagyhatalmi praktikák és belső árulások következtében átmenetileg – megnyugtatásodra megismétlem: átmenetileg – összeomlott, de már látom a biztató jeleket, hogy a szabad köztársaságok hamarost újra szövetségbe fognak összeforrni. És hogy mi történt a Krímmel? A Szovjetunió fennállása alatt a legfőbb kukoricatermesztő pártfőtitkár, egy bizonyos Nyikita Szergejevics, a Krímet elajándékozta az ukránoknak. Persze, ez csak amolyan hangulatjavító gesztus volt, hiszen az ukránok is a boldog Szovjetunió kenyerét ették – már amikor volt –, tehát a félsziget, a Te diadalmad jelképe így is a többségi oroszoké maradt.
Emléked azonban, ha megbocsátod nekem, hogy ennyi idő távlatából értékelni merészelem kimagasló érdemeidet, elsősorban talán mégsem a Krím meghódítása, még csak nem is a győztes orosz-török háborúk révén marad fenn mindörökre. A pravoszláv mennyországban pergetve napjaidat bizonyára gyakran idézed fel magadban és meséled el mennybéli társaidnak elmés huncutságodat. Tudod, kedves Grigorij Alekszandrovics, ezzel a huncutsággal – ahogy manapság mondani szokás – valóságos iskolát teremtettél, s nem csupán Oroszországban, hanem szerte a nagyvilágban, amely nagyvilág – ó, fájdalom – a Hozzád hasonló hadvezérek hiányában még mindig nélkülözni kénytelen Oroszország-Anyácska szerető gondoskodását. Bizonyára jól emlékszel rá, meghívtad II. Katalin cárnőt, hogy bemutasd néki az Oroszországhoz csatolt területeket. A Dnyeper folyó mentén az országúttól tisztes távolságra, amit az emberi szem még befog, de megkülönböztetni a valódit az igazitól már nem tudja, virágzó falvak díszleteit, ma azt mondanánk: kulisszáit építtetted föl, hogy a gazdag vidéket még gazdagabb színben tüntesd föl. A méltatlan utókor – bámulva eredeti gondolkodásmódodat – mind a mai napig nem tudja megfejteni a titokká vált okot, vajon a cárnőt akartad-é elvarázsolni, vagy netán az ő legfenségesebb tudtával a kíséretét alkotó nagyszámú külföldi követet. Én magam szerény laikusként, de valamelyest ismerve szeretett hazád történetét, a második változatra voksolnék. Az utókor elmédnek ezt a csodálatos szüleményét méltán nevezte el Rólad Patyomkin-falunak, egyszer s mindenkorra megörökítve nevedet.
Jellemző Rád, hogy már a neveddel is kulisszát építesz. Úgy írod, hogy Potemkin, aztán ejted: Patyomkin. S a sok külföldi el sem tudja képzelni, hogy mindkettő Te vagy. Ők a maguk Potemkinjét emlegetik, míg Te elrejtezel a Potemkin mögé és éled Patyomkin életed – halálod után is
Kedves hercegem! Ebben a kimagasló tevékenységednek emléket állítani akaró, jószándékú, ám méltatlan könyvecskében néhány példa révén szeretném Neked megmutatni, miként él tovább műved – Oroszország-Anyácska kebelében és a nagyvilágban. Most és mindörökké, aminy.
*Forrás: Pusztay János: Találkozásaim Patyomkin herceggel. – IKU – Inter Nonprofit Kft., Budapest, 2015, 140
