Osztá ëccërcsag beütött a hájdërmënkü. Szervesztiék erössen a faluba ja parasztokat, hotyhát liéptyenek be a tiéeszbe. Nëm nagyon akaruódzott. Sokan aszonták, ha maj’ az öreg – idd a nagyapámra gondútak – beliép, mink is beleliépünk. Addig-addig noszogatták a hivatalosok az öregët, hogy sziép szuóva ë vagy erüőve, mëg nëm monhatom, hov’viégül beliépëtt. Mënëk ëccër a zöregapámiékho haza, mer’ a szülejim szaváva iélve, a naszszülüőkhö hazamëntünk, bár nekëm má a város vuót a haza, szuóva, mënëk haza, oszt a zöregapám emesētë, hob’beliépëdd a tiéeszbe, merhogy beköllött liépnyi. Gyerëk vuótam ién miég ahho, hof’föfog/gyam, mid jelënt a tiéesz, csag asztat láttam, hon’nincs mëg a Huóka mëg a Csillag a zistálluóba, helëttëk odd át a Sári, ëv’vién, fiélig vak luó. Há lëttek a sziép lovak, kiérdësztem. Azog is beliéptek a tiéeszbe, monta ja zöregapám. A tehen miég mëgmaratt. Osztá të micsinyász a tiéeszbe? Tudod, kisunokám, ién vagyok a lesüő. Annak mëg mi a duóga? Hát, amikor kimënünk a mezüőre a brigádda, a brigád lëül a naf’fa alá kártyáznyi, ién mëg lesëm, nëm-ë gyün az ugruómuókus. Ammëk ki, aza zugruómuókus? Asszëm agronuómusnak híjják amúgy rëndëssen. Szuóva, asztat lesëm ién.

Öregapám ezze járút hozzá má a hadvanas iévek elejin a rëncër mëgroggyantásáho.

Na maj miég foltatom.