Emberfáklya az anyanyelvért
„Ha anyanyelvem holnap elvész,
kész vagyok meghalni ma már.”
(Razul Ganzatov)
A világ nyelveinek túlnyomó része kis közösségek által beszélt, ezért fokozottan támogatásra szoruló, veszélyeztetett őshonos nyelv. A veszélyeztetettség mértékét mutatja, hogy még az optimista előrejelzések szerint is eltűnhet századunk végére a ma beszélt nyelveknek mintegy fele, pesszimista (vagy inkább realista) jóslatok szerint akár a 80-90%-a is. Szakértők azt tartják, hogy kéthetente tűnik el egy nyelv. Egy nyelv eltűnése egy világkép megszűnése is. Veszteség az egész kulturális hagyományra nézve, hiszen ezáltal pótolhatatlan tudás vész el.
Szeptember 20. a kihalt uráli nyelvek napja. A déli szamojéd nyelvcsoporthoz tartozó kamassz nyelv utolsó beszélője, Klavgyija Plotnyikova ezen a napon hunyt el 1989-ben. 1950-től ő volt az egyetlen, aki még ismerte, és Istenhez fordulva imáiban még használta ezt a nyelvet. Az elmúlt évszázadokban már több, az uráli nyelvcsaládhoz tartozó nyelv is kihalt, így a szintén a déli szamojéd ághoz tartozó motor, kojbál és karagasz, a finnugor nyelvcsoportból pedig a merja és a muroma, mely utóbbiak emlékét földrajzi nevek, vagy akár orosz hősénekek (bilinák) őrzik. A finnségi nyelvek közül a lív tekinthető kihaltnak, de erősen veszélyeztetett állapotban van a vót, az izsór, a vepsze is, akár csak az északi szamojéd ághoz tartozó enyec és nganaszan.
Talán nem véletlen, hogy az ENSZ az idei esztendőt a veszélyeztetett őshonos nyelvek évének nyilvánította. Az már más kérdés, hogy mi lesz, illetve lesz-e egyáltalán hozadéka ennek a nemes szándékból fakadt döntésnek. Nyilván rendeztek és az év hátralévő hónapjaiban rendeznek is még kisebb-nagyobb kulturális, tudományos, esetleg politikai rendezvényeket, amelyeken elmondják a mantrát: hogy a nyelveket óvni, őrizni és fejleszteni kell, és ehhez mindenféle politikai, gazdasági, szellemi támogatást meg kell adni. Eddigi tapasztalataim szerint az ilyen kijelentések többnyire megmaradnak a szavak szintjén. Néha az az érzésem, hogy – az oroszországi témához illően – Patyomkin-falukról, vagyis kulisszaépítésről van szó. Nem elég, hogy nehéz, ha nem lehetetlen támogatást kapni az év témájába vágó rendezvényekhez, még az UNESCO logójának a használatához is csak kacifántos úton lehet megszerezni az engedélyt. Így aztán én is megszerveztem és megvalósítottam néhány konferenciát, kiadtam könyveket – az UNESCO logója nélkül, mert fontosabbnak ítélem a tartalmat, mint az – üres – formát.
Az ENSZ-év apropójából vegyük az oroszországi finnugor és szamojéd nyelvek helyzetét példának. Az Oroszországi Föderáció tagja az Európa Tanácsnak, így rájuk is vonatkoznak az ET kisebbségi, regionális nyelvekre és kultúrákra vonatkozó javaslatai. E dokumentumok némelyikét Oroszország nem is ratifikálta. Ezek a javaslatok amúgy sem kötelező érvényűek, az azokat mellőző országokon semmit nem lehet számonkérni. Egyébként pedig az oroszországi törvényhozás olyan törvényeket alkot, amelyek – papíron – akár a világ legdemokratikusabb jogi dokumentumának címét is elnyerhetnék. A kifelé irányuló propaganda pedig még fel is erősíti ennek hatását, s a nyugati demokratikus államok mindezt készpénznek is veszik, miközben a valóságban egyre erőteljesebb ütemben valósul meg az egy nyelv – egy kultúra – egy nép – egy vezér elve a birodalomban. A fokozódó asszimilációs nyomásnak sok tucat őshonos nyelv, kultúra és nép esik áldozatul, köztük nyelvrokonaink is.
Az asszimilációt szolgálják az olyan közigazgatási lépések, amikor megszüntetnek és/vagy orosz többségű közigazgatási egységekbe olvasztanak be etnikai körzeteket. Az őshonos nyelv és a hozzá kapcsolódó kultúra visszaszorítását, s végül megsemmisítését gyorsítja fel a közoktatási gyakorlat is. Az 1920-as évektől az 1960-as évekig működő nemzeti iskolai hálózatban lehetővé vált a minden tantárgyra kiterjedő, anyanyelven folyó oktatás. A nemzeti iskolák megszüntetésével az anyanyelv legfeljebb iskolai tantárgyként szerepelt az oktatásban. Majd kialakították a tanterven belül az ún. regionális komponenst, amely a tanterv mintegy 25%-át tette ki. Ennek keretében volt lehetőség az anyanyelvet, a saját kultúrát tanulni. A regionális komponens mintegy egy évtizeddel ezelőttig a tanterv kötelező része volt, majd fakultatívvá vált, s ezzel megásták a sírját. Az őshonos nyelveket az őshonos nép etnikai hazájában az adott népből származó, s a nyelvet tudó tanulók kötelező jelleggel tanulták anyanyelvként heti 2-3 órában, míg a nem őshonos néphez tartozó tanulók (regionális) államnyelvként szintén heti 2-3 órában. Ez, persze, csak azokra az őshonos nyelvekre vonatkozott, amelyek megkapták a regionális államnyelvi státuszt. Ilyenek – elvben – az etnikai köztársaságok nyelvei, de például a Karjalai Köztársaság névadó (tituláris) őshonos népének nyelve nem lehetett regionális államnyelv, mert latin betűkkel írják, márpedig egy föderális törvényhely szerint regionális államnyelv csak cirill betűvel írt nyelv lehet. A köztársasági státusszal nem rendelkező, például autonóm körzetben élő őshonos népek nyelve regionális államnyelvként még csak szóba sem jöhetett.
Már az említett körülmények is hátrányos helyzetbe hozták az őshonos nyelveket, ám az uralkodó többségnek még ez sem volt elég. A nem orosz etnikai területeken élő orosz lakosság petíciókat intézett rendszeresen az adott köztársaság vezetőihez, de a föderáció illetékes minisztereihez és magához az elnökhöz is, kérve, hogy töröljék el az őshonos nép nyelvének regionális államnyelvként való kötelező tanítását. Kérésük végül is meghallgatásra talált. Az Oroszországi Föderáció elnöke jó két évvel ezelőtt Joskar-Olában – egy finnugor köztársaság fővárosában – tartott beszédében kijelentette, senkit nem lehet kötelezni arra, hogy olyan nyelvet tanuljon, amelyet nem akar. Kijelentését jogi intézkedések sora követte. Megszűnt az őshonos nyelvek kötelező oktatása. Őshonos nyelvet akár anyanyelvként, akár regionális államnyelvként ettől kezdve csak fakultatív alapon, az érintett tanulók, a szüleik és az iskola közös döntése alapján lehet tanítani és tanulni.
A döntés főként Tatarsztánban és Baskíriában, de kaukázusi köztársaságokban is heves tiltakozást váltott ki. Tüntetéseket szerveznek, aláírásokat gyűjtenek, beadványokat küldenek a politika minden szintjére. Úgy tűnik, hogy ezekben a köztársaságokban a nemzeti elit azonosul a tiltakozókkal. Az érintett finnugor köztársaságok lényegesen kisebb aktivitást mutatnak, s a nemzeti elit is inkább visszafogott figyelője az eseményeknek, mintsem élére állna a tiltakozó mozgalomnak. A tiltakozások egyelőre nem hoztak érdemi változást, s kötve hiszem, hogy lesz az őshonos nyelvekre, kultúrákra nézve bármiféle pozitív hatásuk. Így marad a személyes szembeszegülés.
Szeptember 10-én az Udmurt Köztársaság fővárosában, Izsevszkben a kormány épülete előtt gyújtotta fel magát az ismert kutató, az egyetem intézetigazgatója és anyanyelvi aktivista, a 79 éves Albert Razin, tiltakozásul az anyanyelvét ért hátrányos megkülönböztetés miatt. A helyszínre érkező mentők még életben találták ugyan, de a kórházban belehalt sérüléseibe.
Razin egyike volt egy beadvány tizennégy aláírójának, amelyet az elmúlt évben a helyi parlamentnek címeztek. Ebben azt követelték, hogy a parlament utasítsa el az új nyelvtörvény megvalósítását. Bár Udmurtiában vannak kedvező jelei a népi kultúra és a nyelv megőrzésének – ilyen például a magyar mintára meghonosított táncház mozgalom, az udmurt nyelven éneklő rap együttesek –, a hivatalos politika akadályozza az udmurt nyelv és kultúra térnyerését. Még a 2000-es évek elején az akkori udmurtiai – egyébként orosz származású – elnök kijelentette, hogy a nemzeti iskolák nem kívánatos rezervátumok, s ennek szellemében igyekezett ellehetetleníteni olyan iskolák működését, amelyekben udmurtul is tanítottak.
Embertársaim, ne önmagatokat áldozzátok fel, mert ezzel is az elnyomó többség malmára hajtjátok a vizet. Válasszátok a csendes tiltakozás útját. Beszéljetek otthon, a közösségben, a munkahelyen, a vegyes házasságokban is anyanyelveteken. Adjátok tovább a nyelvet gyermekeiteknek. Ha másképp nem megy, válasszátok anyanyelvetek fakultatív tanítását és tanulását az iskolában. Ezzel mutassátok meg nyelvetek, kultúrátok és lelketek erejét. Ez idővel meghozza a maga gyümölcsét. Nehéz, fáradságos út ez, de végül siker fogja koronázni.
Kívülről jövő, nemzetközi támogatás csak abban az esetben remélhető, ha az érintettek is aktivizálják magukat. Az Európa Parlamentben a 2004-2009 közötti időszakban rendszeresen napirenden voltak plenáris felszólalások, amelyekben elítélték az oroszországi finnugor kisebbségek vezetőit ért atrocitásokat. Ugyanebben az időszakban sikerült elérni, hogy az EU jelentős pénzösszeggel támogassa az oroszországi finnugor népek javát szolgáló programokat. Sajnos, a pénzt közvetlenül Moszkvának adták át, így aztán annak csupán töredékét lehetett az eredeti célok érdekében felhasználni. Azonban még így is több finnugor köztársaság jutott európai pénzekhez, és sikerült értelmes programokat megvalósítani. Ezek egyike volt az öt finnugor nyelvre kiterjesztett Terminologia scholaris program, amelynek keretében tíz iskolai tantárgy szakszókincsét sikerült feldolgozni. A program eredménye 50 terminológiai kisszótár lett, amelyek lehetővé teszik, hogy az adott tantárgyakat anyanyelven oktassák. Ez jó néhány iskolában fakultatív alapon meg is valósul – közel hat évtizeddel azután, hogy megszüntették a nemzeti iskolákat.
Így érhet össze a belső akarat és a külső támogatás. Így őrizhető meg az őshonos nyelv, s ezen keresztül a világ nyelvi-kulturális sokszínűsége.
