Csak állok olajjal feltöltött műlábaimon és értetlenül bámulok a világra. Olyan szép az eszme, melynek szolgálatában harcoltam és harcolok ma is. Szabadság, egyenlőség, testvériség – nem én találtam ki, de jól hangzik és jól alkalmazható. Szabadság – nekem, egyenlőség – akinek engedem, testvériség – azzal, aki engem feltétel nélkül kiszolgál.

Még mielőtt a világ megjobbításába belefogtam volna, otthon kísérleteztem – túlzás nélkül állítom, hogy sikerrel. Mindenekelőtt ki akartam tenyészteni a világ legellenállóképesebb embertípusát. (Persze, nem azt, aki nekem ellenáll, nem-nem, azokat egyszerűen és a biztonság kedvéért megsemmisítettem.)

Mint minden kísérlet, persze, ez sem volt áldozatok nélkül. Aki például hozzászokott ahhoz, hogy rendszeresen elfogyassza megtermelt javainak egy részét, nehezen, sőt némelyikük egyáltalán nem viselte el, hogy többet nem állítottunk elő élelmiszert. De az a néhány tíz milliós személyi veszteség – egyes népek holodomornak nevezték, s azt mondták, éhhalált jelent, holott a holodomor a mi nyelvünkön hideghalált jelenthetne inkább, azaz a természet lépett közbe, s nem mi idéztük elő; de mindegy; szóval a veszteség – igazán jelentéktelen elhullás a végső cél fényes eredményéhez képest. Aki viszont ezek után is megmaradt, emberpróbáló helyre került, aminek egyszerűen a szigetcsoport, azaz – a játékos rím kedvéért, hogy lássa a világ, mennyire irodalomkedvelő vagyok – az arhipelág gulág nevet adtam.

Amikor aztán végre elérkezett az idő, hogy világhódító tervemet megvalósítsam, körültekintően jártam el. Mindenekelőtt szövetséget kötöttem azzal, akinek szintén világmegváltó tervei voltak. Még a világot is felosztottuk egymás között, ezt tótum paktumnak neveztük el, s ribbentropa molotov-koktélt ittunk rá. Erre az előrelátásra szükség is volt, mert a szövetségesem egy lépéssel megelőzött. Először nem engem támadott ugyan meg, sőt, beleegyezett, hogy megállapodásunk értelmében rávegyek néhány kisebb szomszédos országot, hogy önként csatlakozzanak birodalmunkhoz. Végül engem is támadás ért, ami azért is jött rosszkor, mert nem sokkal előbb irtottam ki a régi rendszerben iskolázott, tehát megbízhatatlan hadvezetést, az újnak pedig a piros könyvecskén kívül más érdeme még nem volt. No, de naiv és a másik világhódítótól félő új szövetségesek közreműködésével a világfelosztáskor hozzám került országokat felszabadítottam korábbi szövetségesem bigája alól – és azon nyomban a helyére léptem. Rendbe tettem az ideológiát – ettől kezdve egységesen kellett gondolkodni, sőt, egyáltalán nem kellett gondolkodni, mivel hogy elegendő, ha én gondolkodom. Azaz, előbb lövök, aztán gondolkodom – hogy lőjek-e még. Fellendítettem korábban ismeretlen iparágakat, például a söprűgyártást – a tisztaságmániámból fakadó padlássöprő hajlamom kielégítésére; de említhetem a szintén sikeres vasfüggönygyártást is, melynek révén lehetővé vált, hogy birodalmam határát korszerű dizájntermékkel díszítsem.

Mire végre berendezkedtem, korábbi szövetségeseim – a busafejűek, az angolkórosok, a francok meg germanusok – ellenem fordultak. Szerencsére a birodalmamhoz csatlakozottak áruló cselekedeteit csak szavakban támogatták, így azután különösebb veszély nem fenyegetett, sőt, a rám bolhacsípésként ható események után a helyi vezetők még szívélyesebben marasztaltak. Kérésüknek én minden esetben maradéktalanul eleget is tettem.

Aztán egyszer csak beütött a krach. Máig sem értem, hogyan történhetett. Valami belső árulás folytán májfoltos fejű vezérünk uralkodása alatt (akit mint nemzeti italozásunk legfőbb ellenségét mi magunk között a genyerálnij szekretár helyett csak minyerálnij szekretárnak neveztünk) birodalmunk perifériáján megindult a bomlás. Holmi piknikezők randalírozás közben szétvágták a vasfüggönyt, amit – az ő pénzükön – oly szorgos munkával építettem föl és oly gondosan őriztem, hogy aztán itt se ki, se be (sült). De, úgy látszik, a gondolatot nem tudtam ellenőrizni, pedig erre is kiépítettem a megfelelő szervezeteket, ám azok slamposan működtek, s így a gondolat csak járt-kelt át a határon, mintha rá nem vonatkozna emberséges törvényem.

De nem elég, hogy a periférián nyílni kezdtek a bomlás virágai, már a birodalmamon belül is felütötte fejét a gaz, én meg nem kaszáltam le.

Hála helyett elárultak hát.

Hogy ebben a hitván bal tikumban is mi lett?! Úristen elvtárs, ne vedd el az észt! Megszállottan hajtogatták, hogy én megszálltam, pedig csak felszabadítottam őket. Meg hát ők kérték, hogy csatlakozhassanak hozzám, s én kegyet gyakoroltam, mint már annyiszor a történelem folyamán. Ez az átkozott nagy szívem lesz egyszer a végzetem.

Kihasználva pillanatnyi gyengeségemet, amikor azzal voltam elfoglalva, hogy megszabaduljak máj-foltos fejű vezérünktől, leváltak rólam, s azt mondták, hogy boldogulnak ők magukban is, ahogy már a nagy háborúk közötti évtizedekben is tették. Úgy látszik, a tyúk eszűkkel elfelejtették, hogy jó két évtized saját lábon állás után könyörögtek, hogy fogadjam be őket.

Pedig áldozatot hoztam az érdekükben azzal is, hogy – mivel olyan kevesen vannak – a saját test és véreimet vettem rá arra, hogy minél nagyobb számban költözzenek erősítésül hozzájuk.

Még arra is rá tudtam szánni magam, hogy a drága pénzükön bronzszobrot állítsak magamnak fővárosuk központjában, emelve a környék – azt hiszem, jobbnak nevezett körökben így szokták mondani – esztétikai értékét; pedig rólam aztán tudja az egész világ, hogy ki nem állhatom az ilyen szoborállítósdit. Amúgy meg kell hagyni, helyre kis szobor lett. Még az én időmben rendszeresen megkoszorúzták, de újabban kezdték elhanyagolni. Az a néhány veterán, aki részt vett a felszabadításban, időnként összegyűlt körülötte, a bennszülöttek meg rá se hederítettek. Úgy jártak el mellette, mondhatni: mellettem, mintha ott sem volna, azaz volnék.

Azt azért mégsem tűrhettem, hogy teljes közöny legyen úrrá a városon. Nagy fájdalmamra saját véreim fiai és leányai sem törődtek már velem, meg azzal, amit én adtam a bennszülötteknek, akiknek földjét véreim elidegeníthetetlen szülőföldjévé akartam tenni. Szüleik dicséretes maga tartásával ellentétben ezek a felelőtlen fiatalok képesek és elsajátítják ezt az érthetetlen és értelmetlen, semmire se jó bennszülött nyelvet, még a bennszülött állampolgárságot is megszerzik, mondhatni: egy tál európai lencséért elárulnak. Már azt is nehezen értem meg, hogy nem akarnak visszaköltözni a törzsbirodalomba, ahol szívesen látnánk őket. Kenyeret és munkát ugyan nem tudnánk nekik adni, de cirkuszt annyit, amennyit ez a bennszülött nép soha az életben nem tud produkálni.

Nem is nagyon titkolt hátsó szándékom, persze, az, hogy visszaállítsam az egykori birodalmat, s visszatereljem az elbitangolt nyájat a közös ugarra. Úgy gondoltam, hogy a legkisebb árulóval kezdem.

Igaz, hogy időközben másokkal lépett szövetségre, akikről azt gondolják, hogy majd megvédik őket – ellenemben. Azt azonban nem felejtheti senki sem, kitől kapják a gázt meg az olajat. S én nagyon jól látom, hogy az ő szövetségük távolról sem olyan erős, az összetartozás egyáltalán nem olyan példás, mint ahogy azt láttatni akarják. A magánérdek náluk – ellentétben velünk – még mindig erősebb, mint a közösségi.

Anyaországom új vezetője – megunva elődei tehetetlenségét, s helyre akarván hozni a májfoltos fejű végzetes hibáját – új politikát hirdetett. Az emberekbe, akikbe korábban csak tüzes vizet töltöttek, vagy – mint a májfoltos fejű alatt – még azt sem, régi-új hitet öntött a birodalom kiválasztott voltáról. Végre valaki, aki a demokráciának nevezett anarchia helyébe a régről megszokott rendet állította. Felismerte, hogy a tömegeket helyesen kell tájékoztatni. Így aztán mindazok, akik a rend ellen és az anarchia hívei voltak, hamarost eltűntek a magukat függetlennek nevező, ám a hírek összevissza áramoltatásával a fejekben csak zavart keltő újságok, rádió- és tévéállomások éléről megérdemelt helyükre, ahol azóta is örök álmukat alusszák.

Az áruló törpeországban élő véreink – akiknek birodalomhoz hű gondolkodása sikeresen akadályozta meg, hogy megtanulják a bennszülöttek primitív nyelvét – a birodalom központjából sugárzó egyetlen igaz hírforrásból értesültek mindarról, ami a közvetlen közelükben zajlott. A kákán is csomót keresők szerint az esemény és a híradás nem mindig volt összhangban, de arról igazán nem a híradás tehet.

Forgattunk dokumentumfilmeket is, amelyekben bebizonyítottuk – legalábbis véreinknek és a velünk egy táborba tartozó, de (átmenetileg) tőlünk független országban élő híveinknek –, hogy a bennszülötteknek semmi sem drága, csakhogy velünk szembeszállhassanak. Még a mi szövetségeseinkkel a gázban és olajban is lepaktáltak, s együtt támadtak ránk.

Közben a bennszülöttek választásokra is készültek. Jellemző a gondolkodásukra, hogy teljesen anarchikusan, különböző programokat hirdető pártok küzdöttek a választók kegyeiért, holott mi már régóta tudjuk, hogy program csak egy van, legfeljebb különböző nevű úgynevezett pártok képviselik ugyanazt, s így a végeredménnyel sem lehet soha baj. Persze, mi sem tétlenkedtünk. Megvoltak a bennszülött politikusok között is a mi embereink, akikkel a régi szép birodalmi időkben együtt építettük a boldogabb jövőt, s akikkel méltatlanul bánt el az élet azután, hogy országuk elszakadt tőlünk, és meg kellett elégedniük átmeneti politikai pozíciókkal. Kárpótlásul megengedtük nekik, hogy részesüljenek a még mindig meglévő zsíros üzleteinkből. Mert mi a barátainkat nem hagyjuk cserben (legfeljebb eltesszük őket láb alól, nehogy valaki rájuk lépjen). Most egyenesen – ahogy a politikában mondani szokás – reaktiváltuk őket, ígértünk nekik fűt-fát (abból van nekünk elég). Egy muzsikhajszálon múlt, hogy nem mi nyertünk.

A legfontosabb, hogy éket verjünk a bennszülöttek és szövetségeseik közé, meg nyugtalanságot szítsunk. Elővettük hát a szoborkártyát. Milyen előrelátó voltam, amikor annak idején felállíttattam! Tervezni előrelátóan kell. Nem hűbelebalázs módjára kapkodni (sokat nem tanultam a boldog hajmáskéri időkben a mindig gyanús vengerektől, de ez a kifejezés valahogy megragadt bennem – ezek a vengerek is megérik a pénzüket, még szerencse, hogy a mostani kormányuk vezetője legalább annyit jár hozzánk, mint annak idején az akkori főnökük, legfeljebb nem csókolóznak annyit). De azért néha nem árt egy kis szerencse sem.

A „sajnálatos események” előtt már egy évvel elvetettem a békétlenség magját. A győzelmünk napján a birodalmi zászlót lengető fiatalok támadást intéztek a bennszülöttek állami lobogója ellen, s a rendőrség beavatkozott. A viszály magja kicsírázott, saját vérünkkel öntöztük – s ezt mint vérontást a bennszülöttek nyakába varrtuk (úgye, ezt hívják képzavarnak – no lám, már megint milyen művelt vagyok) –, és növekedésnek indult. Szerencsére mindig lehet találni vállalkozó kedvű fiatalokat, akik szívesen csinálnak balhét, ahogy ők mondják.

A sajnálatos események azonban azt is megmutatták, hogy az ellenség keze a mi sorainkban is felütötte a fejét. Egy dumás politikusunk nem röstellte azt mondani, hogy az a szobor bizony rossz helyen van, a bennszülöttek jogosan állítanák fel egy katonai temetőben, s a birodalom képviselőinek részt kellene vennie a ceremónián. De hála a pártnak, meg is kapta a magáét, még ha nem is olyan mértékben, ahogy én azt szerettem volna. Még hogy minket a temetőbe! Hát hullaszobor vagy szoborhulla az? Az én szobrom! Amúgy is, az ilyen értékes, drágafémből készült alkotásnak állandóan szem előtt kell lennie, máskülönben még az a szégyen is megeshet, hogy amúgy jogosan felbőszült véreink véletlenül kárt okoznak benne (bennem, bennünk), netán magukévá teszik, s részekre bontva szocialista megőrzésre átveszik. Igaz, mindezt mint alávaló gazságot rákenhetnénk a bennszülöttekre – megvannak hozzá az eszközeink. Például minden létező fórumon terjesztjük róluk, hogy faszisták. Ez általában be szokott válni, mert ez a kifejezés még sokakban idéz fel szörnyű emlékeket. Aztán nem is szokás nagyon ellenőrizni a kijelentés igazságtartalmát. Ha elégszer mondjuk, majd csak rájuk ragad. Szerencsénkre több külországi hívünk is – például a vengerek között is akad ilyen – szívesen segít a hír terjesztésében.

A sajnálatos események közben meghalt az egyik emberünk. Nyomban láttuk, hogy a törpék rendőrségének brutális beavatkozása volt az ok, hirdettük is ország-világnak. Erre ezek azt mondják, hogy az eset nem is ott történt, ahogy mi állítjuk, nem is akkor, meg hogy nem a rendőrség volt az oka, hanem a mieink a tüzesvíztől felhevülve egymást verték, s abba halt bele a szerencsétlen. Lehet, hogy így volt, de mi akkor is hajtogatjuk a magunkét, míg lesz, aki elhiszi s nekünk ad igazat.

Újságjaink, rádió-és tévéállomásaink tudják a dolgukat. Nagyon körültekintően csak békés tüntetőket mutatnak, akikkel szemben a törpeállam rendőrsége brutálisan fellépett. Bezzeg a törpeállam meg a szövetségeseik a történelemhamisítástól sem rettentek vissza, amikor – ki tudja, honnan vett képekkel – azt akarták a világ fejébe beleverni, hogy a mi derék fiataljaink randalíroztak (vagy hogyan is mondták), üzleteket fosztottak ki. Sajnos, a világ mindig bedől az ilyen hazugságoknak. Meg aztán még ha randalíroztak meg fosztogattak volna is, minden joguk megvan hozzá, hiszen ők a birodalom vérei, s csak a mi évszázados nemes hagyományainkat folytatják.

A törpeállamban élő véreink képviselői a birodalmi tévében beszéltek arról, hogy akár belső háborút is hajlandók kirobbantani, hogy megbuktassák a törpék újonnan választott kormányát. Végül is joguk van hozzá, hiszen ezt a kormányt nem ők választották. Ez a kormány engem is eltávolított a temetőbe. Ez a kormány még akármire is képes lesz. Azt még nem tudom, ez mit jelent, de mindenesetre, profilaktikusan – ez is jól hangzó szó – el kell távolítani. Ezért hajlandók vagyunk életünket és vérünket is áldozni. (Zabot úgysem kértek, zabosak ők már anélkül is.)

Új szövetségeseik rávették a törpéket, hogy hívjanak meg dumás képviselőket, s tárgyaljanak velük. Mi ugyan nem szoktunk tárgyalni, meg aztán meg is szoktuk, hogy a barátainkhoz nem szövegekkel, hanem teli tankkal megyünk, most mégis, a birodalmunk elküldte embereit ide hozzánk. Csak aztán nehogy a gyengeség jeleként értelmezzék ezt a tőlünk merőben szokatlan lépést! Szerencsére képviselőinknek helyén volt az esze, nyíltan meg is mondták, mit kell tenniük az ittenieknek. Felszólították a kormányukat, hogy azonnal mondjon le. Erre ezek a törpék megsértődtek. De nemcsak ők, hanem az ő új szövetségeseik is. Én nem értem. Hát nem ezért vették rá őket a mieinkkel való tárgyalásra, hogy végre okos szót halljanak? Amikor meg a mieink megmondják az okos szót, mindenki fölháborodik.

Mi zenei hagyományaink alapján jól tudjuk, hogyan kell megtanítani másokat kesztyűbe dudálni. (Ezt is a vengereknél tanultam. Ez már a második dolog, s ennyit én nem szoktam tanulni. Úgyhogy lehet, hogy nem is én tanultam tőlük, hanem ők vették át mindezt az én népemtől, minden népek tanítójától.) Azt mondják a politikusaink odaát a birodalomban, hogy szankciókat kell a törpék ellen bevezetni. Ezt a szankció szót nem teljesen értem, de ha a mieink mondják, csak bölcs dolgot jelenthet. Bizony itt az ideje, míg ezek a törpék mérhetetlen pimaszságukban le nem kötöznek bennünket, mint a Gullivert.

Elsőnek is leállítottuk a vasúti összeköttetést az ő fővárosuk meg Retrográd között. Helyes. Bár ezek röhögnek, hogy azon a vonaton csak a mieink utaznak. Hát ne röhögjenek, mert a mieink így nem fognak hozzájuk utazni, s majd meglátják, hogy visszaesik az alkoholfogyasztásból befolyó adó. Csak a finnekre nem építhetnek. (Bár a mieink hamarosan helyreállították a közlekedést. Nem is tetszik nekem ez a kapkodás, ez a következetlenség.)

Aztán lezártuk, dehogy lezártuk, csak javítjuk a határfolyón átívelő hidat, amelyiken a kereskedelmi forgalom is zajlik. Hadd tudják meg, milyen az, amikor nem dübörögnek be hozzájuk a teherautóink. De ezek azon is csak röhögnek, s azt mondják, hogy magunkkal csesztünk ki. Hadd higgyék, hogy retiráltunk, pedig csak harcmodort változtattunk. Környezetbarátnak még jóindulattal sem nevezhető teherautóinkkal halálra szennyezzük a környezetüket.

A birodalmi fővárosban blokád alá vettük a képviseletüket. Úgy gondoltuk, hogy kiéheztetjük őket, ilyen törpe nép esetében minden éhenhalt ember a mi malmunkra hajtja a vizet. A cél érdekében a birodalom távoli vidékeiről is rengetegen érkeztek körülzárás céljából buszokkal a követség elé. Nekik nem kellett hosszasan magyarázni, mivégre vannak a világon, s mi a dolguk, ők vakon hittek küldetésükben, akárcsak ötven éve hős katonáink, akik Budapest ostromakor azt hitték, hogy a SZUezi csatornát védik a magyaraboktól.

Sajnos, tervünket nem sikerült teljes mértékben megvalósítani, mert a világ nálunk egyelőre még nagyobb fele – amelyik még mindig nem fogja fel, hogy az ésszerű globalizáció a törpék megsemmisítésével jár – közbeszólt. (Pedig a globalizáció végén, amikor csak ketten maradnánk nagyok, akár már meg is szűnhetne az ellentét, elférnénk a planétán. Bár lehet, hogy annak a fura Orwellnek lesz igaza, hogy a harc akkor is folytatódna. De akkor már legrosszabb esetben is másodikak lennénk, ami azért szépen csillog. Nem is beszélve arról, hogy ellenfelünk meg utolsó előtti lenne.)

Figyelmeztettük a törpeállam szövetségeseit is – hol lakik az úristen elvtárs. A vezetőnk a münkeni tatamin elmagyarázta nekik, ki az úr a gáznál. Remélem, értettek belőle, már csak a szimbóleum okán is, hiszen abban a Münkenban már a nagy világégés előestéjén is hoztak fontos, a csehül álló világ felosztását egyszerűsítő döntést.

No, de ne szaladjon meg annyira a fantáziám, s térjünk vissza az eseményekre.

Ezek a törpék nagyra vannak azzal, hogy informatikában nagyhatalommá váltak. Ugyan már, még hogy nagyhatalom. Mert hogy a bankügyeket, az adóbevallást, sőt még a népszavazást is az interneten keresztül intézik. Hát mi abban a jó? Így nem lehet a nem mindig bölcs nép döntését a bölcs politika szándéka szerint finomítani.

No de ezzel az informatikával nem mennek sokra. A múltkor is mi történt. A világ minden tájáról – mintha csak összebeszéltek volna – egymillió számítógépről küldtek egyidejűleg mindenféle üzeneteket a törpeállam számítógépeire. Nosza, blokkolták is az egész rendszert. Még éppen azon mérgelődtem, hogyan nem jöttek rá a mieink, hogy milyen hatékony lehet a cyberháború (ahogy aztán elnevezték), amikor ezek a törpék megpróbálták elhitetni a világgal, hogy az akciót a mi birodalmunk indította és koordinálta. Még azt is be akarták bizonyítani, hogy az irányítás a kremlatóriumból történt. Sajnos, a világ megint elhitte nekik. Én, persze, nem vagyok híve az ilyen eljárásnak, kivéve, ha a mieink – felsőbbrendű céltól vezérelve – hajtanak végre ilyen akciókat. Nem is annyira titokban büszke voltam birodalmunkra. 

A törpeállam néhány szövetségese azzal fenyegetőzött, hogy lemondják a birodalmunkkal tervezett tárgyalásokat, amelyeket olyan gondosan készített elő bölcs vezérünk. De aztán olajra lépett az ész, s többé már nem volt gáz. Mindenki elment a Szamarába. Belátták, hogy nélkülünk nem boldogulnak, a gazdaságukat ugyanis mi tartjuk életben. (Csak köztünk szólva, ezeknek nincs annyi eszük, hogy a jövőnek tervezzenek, így aztán mi addig sakkozunk velük, ameddig csak jólesik. Mire minderre rájönnek, mi már beépülünk a gazdaságukba, s akkor már soha nem szabadulhatnak tőlünk. Úgy táncolnak, ahogy mi fütyülünk. Fütyülni pedig mi aztán kitűnően tudunk – mindenkire és mindenre.)

Most még úgy tettünk ebben a törpeállamban, mintha megfutamodtunk volna, de ez csak a látszat. Egyszerűen csak azt próbálgatjuk, meddig mehetünk el, s aztán egyszer csak, amikor majd a többiek belefáradnak a szolidaritásukba, lecsapunk. Fényes jövő áll előttünk, s fényes jövő áll előttem: fogok én még állni a városközpontunkban. Ezek után csoda-e, hogy a gáz a fejembe szállt, csak aztán el ne szálljon a fejem.

* A háttér: 2007-ben az észt kormány úgy döntött, hogy az ismeretlen katona szobrát, amelyet az észt főváros, Tallinn központjában emeltek a szovjet megszállók a II. világháború után, katonai pompával áthelyezik katonai temetőbe. Ez a lépés, amelyet egyébként május 9-ére, a győzelem napjára időzítettek, kiváltotta az Észtországban élő, a lakosság mintegy 20-25%-át kitevő oroszok tiltakozását. A vandalizmusba torkolló megmozdulások jelentős politikai és sajtótámogatást kaptak Oroszországból.  

* Forrás: Janus Desertus & Pusztay János: Veszélyzóna, Szombathely, 2007, 82-97.