Történt egyszer, amikor még csak a nagy világ-tenger létezett, meg a hetedik égben a Legfőbb Isten, meg egy búvárvöcsök, meg a világtenger közepén egy házikó, abban meg egy öreganyó és egy öregapó, szóval, akkor a Legfőbb Istenre rájött a világteremthetnék. Ő azonban, mivel valószínű-leg előre látta, mivé fajul majdan a jószándékú teremtés, nem akarta ezzel bepiszkítani magát, bár a világtengerben éppen moshatta is volna kezeit. Mivel másra nem számíthatott, a búvárvöcsököt küldte le az égből, nézzen körül, miből lehetne világot teremteni.
A búvárvöcsöknek sem kellett kétszer mondani, hiszen már-már halálra unta magát a semmittevésben. Nem is beszélve arról, hogy mivel addig egyszer sem bukhatott alá a világtengerben, nem is felelhetett meg a nevének sem, mert nem búvárkodott, egyszerűen csak vöcsökködött naphosszat a búvárban. Majdnem azt mondtam, úgy, mint a túzok magában, de hát a túzok még nincs is megteremtve. Egyébként meg hiába is búvárkodott volna, hiszen a világtengerben még nem volt egyetlen teremtett hal sem, teremtetlen halról nem is szólva. Az isteni parancs tehát megmentette egy kínos helyzettől – bár örökkön élőnek ítéltetett, az unalomtól kis híján mégis meghalt.
Nosza, a búvárvöcsök azon nyomban süvítve belevágódott a világtenger vízébe. Élvezte a helyzetét, úszott jobbra, úszott balra, de a nagy élvezetben semmi olyant nem talált, amiből világot lehetne teremteni. Aztán egyre mélyebbre ereszkedett, s végül megpillantotta a világtenger fenekét. Hát ő még ilyet nem látott. Ilyet és ekkorát. Ami nem is csoda, hiszen akkor még alig létezett a fenék. A világ is csak sokkal később fog fenekestül felfordulni. A világtenger fenekét bámulva ráeszmélt, hogy a hetedik ég szellemvilága mellett létezik az agyagelvű világ is. A fenék – mint az agyagelvű világ manifesztációja – is bámulta a búvárvöcsököt, s úgy elámult, hogy csodálkozásában folyton csak azt hajtogatta: „csípjetek meg, csípjetek meg”. A búvárvöcsök meg magára vette, bár a többes számot nem tudta értelmezni. Mindazonáltal, mivel szokva volt az engedelmességhez, többször bele is csípett a világtenger fenekébe, mintha csak többedmagával lett volna, így téve eleget a többes számú felszólításnak. Miközben így csipkelődött, egy kis agyagrög tapadt a csőrére. Meg aztán valami olyan történt vele, ami korábban nem: meredni kezdett a vöcsökpöcök. Ám lassan fogytán volt a levegője, ezért, iszkiri, elkezdett kepeszteni felfelé, s éppen a tengerközepi házikó mellett bukkant elő a vízből. Az agyagrög még mindig ott éktelenkedett a csőre csücskén. „Így mégsem jelenhetek meg a szellemi világban, még a végén miattam robban ki az ideológiai harc, s mivel csak kevesen vagyunk, áldozatokra meg óhatatlanul szükség lesz, még én leszek az ideológiai harc első hősi halottja.” Ezért akár még posztumusz kitüntetés is járt volna neki, de valahogy nem volt számára vonzó a gondolat, ezért úgy döntött, hogy odadörgöli a csőrét a tengerközepi házikó falához, ezzel szabadulva meg az agyagelvűségtől. Ettől tehát meg is szabadult, de nem attól a vágytól, hogy újra alámerüljön. A Legfőbb Istennek azt jelentette, hogy kutakodása most még nem járt eredménnyel, de már látja a fényt – a Legfőbb Isten fényét – a valagút végén. Ezért arra kéri a Legfőbb Istent, hogy még egyszer engedje alámerülni.
A Legfőbb Istennek más dolga amúgy sem akadt, így hát hozzájárult, hogy a búvárvöcsök másnap – miután a Legfőbb Isten majd megteremti a másnapot – folytassa a világteremtéshez szükséges anyag utáni kutatásokat.
A másnap sikeres megteremtése után a boldogságtól is másnapos búvárvöcsök újfent belevágódott a világtengerbe, most már nem bóklászott jobbra meg balra, előre meg hátra, ide meg oda, össze meg vissza, hanem egyenesen a világtenger feneke felé tartott. Már ismerősként köszöntötték egymást, bár a világtenger fenekének – mely sötét volt, mint a segg – némi gondot okozott annak megértése, mit jelent a tegnap, meg a ma, nem is beszélve a holnapról. Igaz, ez utóbbit még a búvárvöcsök sem tudta pontosan, mivelhogy a holnap még nem volt megteremtve. A lényeg azonban, hogy a búvárvöcsök ott volt a világtenger fenekénél, amelyen látott egy kis vonzó lyukacskát, ami kiváltképpen felkeltette némi érdeklődését. Ez a lyuk egyébként ott keletkezett, ahonnan előző nap a búvárvöcsök kicsípte az anyagot. A világtenger feneke ugyan most már nem mondogatta, hogy „csípjetek meg, csípjetek meg”, a búvárvöcsök mégis megtette. Rá is ragadt a csőrére megint egy kis anyag, a pöcök meg meredni kezdett, s ettől szinte elkábult. De jaj, megint fogytán a levegő, el kell válni a tengerfenéktől, amely pedig olyan biztató gázokat lövellt ki, nyilván kedveskedésből. A felszínre érve újra a tengerközepi házikó mellett találta magát, így hát – akárcsak előző nap – megint odakente csőréről az agyagot, s már repült is fel a hetedik égbe, hogy jelentést tegyen a Legfőbb Istennek.
A jelentésben kitért arra, hogy az előző napinál sokkal közelebb került a megoldáshoz, most már nem csak a fényt látta a valagút végén, hanem a füstjét is. A kis lyukról nem szólt, mert ha csak rágondol, máris föláll a vöcsökpöcök, ami a szellemvilágban nem csak illetlen, de haszontalan is. Még egy utolsó kísérletre kért engedélyt, amit – az ahhoz szükséges harmadnap megteremtése utánra – meg is kapott.
Így hát a búvárvöcsök harmadnap is alászállt, megrészegülten a vágytól. A teremtés fogyatékosságát mutatja, hogy bár a másnap után megteremtetett a harmadnap is, ezt a nyelv nem tudta követni: a másnaposság kifejezés megszületett, de nincs harmadnaposság. A korábbiaknál nagyobb levegőt vett, hogy tovább bírja odalent. Egyenest a tengerfenék felé tartott, a fekete lyukhoz. De jaj, a tegnap még oly kívánatos kicsike lyuk a tegnapi csipkelődés következtében gödörré tágult, amibe nem csak a vöcsökpöcök, hanem az egész vöcsök belefért volna. Meg is merevedett az egész madár, jól belemart a tengerfenékbe, s csőrében – lesz, ami lesz – nagy adag agyagot vitt fel a felszínre, s megfogadta, hogy többet feléje se néz a tenger-fenéknek. Az agyagot – kell-e mondanom – megint csak a tengerközepi házikó falához dörgölte, s dérrel-dúrral felszállt a felső égbe.
Borzasztóan mérges volt. Nem elég, hogy lyukra úszott, még a feladatát sem tudta teljesíteni, s megadóan várta sima vöcsökké való lefokozását. De nem fogjátok kitalálni, mekkora meglepetés érte. A Legfőbb Isten mosolyogva fogadta, bár azon csodálkozott, hogy madara kedve- – szerencsére nem szárnya- – szegetten repült színe elé. A búvárvöcsök már-már belefogott a magyarázkodásba, de a Legfőbb Isten megelőzte, s ha nem lett volna anyagtalan, a keblére ölelte volna madarát. Ehelyett hát meleg szavakkal méltatta a búvár-vöcsöknek a világ teremtésében kivívott érdemeit, s átadta neki a világ legeslegelső kitüntetését. A búvárvöcsök a kitüntetéshez mellékelt oklevélből megtudta, hogy nevét búvárvöcsökről örömvár-vöcsökre változtatták, ami – túl a megkérdőjelezhetetlen jószándékon – a Legfőbb Isten etimológiai asszociációgazdagságára világít rá.
A búvár- – azaz immár örömvár- – vöcsök nem tudta mire vélni a dolgot. A Legfőbb Isten azonban egy széles mozdulattal a világtengerre mutatott, annak is a kellős közepére, ahol eddig csak a tengerközepi házikó szokott ringani, benne az öregapóval meg az öreganyóval, akiket azonban a búvárvöcsök még soha nem látott. De nicsak, az imént még tengerközepi házikó már nem a tenger közepén van, hanem valami sima, nem hullámzó anyag veszi körül. „Ez a föld – mondta a Legfőbb Isten. – Ami abból a kis agyagból fejlődött ki és gyarapodott, amit te odakentél a házikó falához. Nézd csak, az öregapó meg az öreganyó éppen most bocsátanak útra a házikóból egy fehér repülő állatot, aminek a létéről eddig én sem tudtam. A mese elején még biztosan nem létezett, közben bukkanhatott elő. Mivel csak egy van belőle, ritka lehet, ezért nevezzük el fehér hollónak. Majd ha megteremtettem az élőlényeket, attól kezdve mondják majd arra, ami ritkán fordul elő: ’ritka, mint a fehér holló’. Az a kis földrög egyre jobban terebélyesedik. A fehér hollónak egyre nagyobb köröket kell tennie a föld pereme meg a – most már földközepi – házikó között. A föld növekedésének harmadik napján meg is állítom ezt a terebélyesedést, mert ha túl nagy lesz a föld, a végén még nem tudom benépesíteni növényekkel meg állatokkal. Azt a lyukat meg sose bánd! Teremtek neked is társat, vöcsököt kis lyukkal, aki szintén örömvár.”
A vöcsök az egyik ámulatból a másikba esett – volna, ha a Legfőbb Isten nem kapja el.
A Legfőbb Isten a föld keletkezése után nem sokkal neki is látott a föld benépesítésének. Egy szavára füvek, bokrok, cserjék meg fák sarjadtak a földből. A nagy csöndben még növekedésüket is hallani lehetett. Más szavára madarak – baglyok, szajkók, harkályok –, meg állatok – farkasok, vaddisznók, rókák, nyulak, szarvasok, őzek, sünök – születtek. A búvárvöcsök is megkapta a maga párját. A Legfőbb Isten elégedetten gyönyörködött teremtményeiben.
A vöcsökpár nem pazarolta idejét. Ügyködésüknek hamarost látható eredménye keletkezett, lerakták a világ első tojását. Mindenki azt figyelte, mi lesz ebből. Megláttyuk, megláttyuk – hajtogatta a tojást rakó vöcsök, akit erről azon nyomban elneveztek megláttyuknak, becézve egyszerűen csak tyuknak. Hogy senki ne férhessen a tojáshoz, ráült, s kotlott rajta hosszú felsővilágbeli napokon át. Egyszer csak valami böködni kezdte az alfelét. Le-kászálódott a tojásról, s „Legfőbb Isten, mit látok” kiáltással elájult. Egy szőrös pofa bukkant elő, s mancsával a tojáshéjat piszkálta le az orráról. Még a Legfőbb Isten is ámulatba esett, sőt, meg is sértődött, hogy az ő mindenható közreműködése nélkül keletkezett valami. Arról nem is szólva, hogy a vöcsökpár magukhoz nem is hasonló lényt hozott a világra. Na, gondolta a Legfőbb Isten, később az ilyen esetekből komoly kalamajkák származnak, de hát ne szaladjunk annyira előre az időben. Mindenesetre a többi állat figyelmesen tanulmányozta a vöcsökpár módszerét, s hamarosan megtelt velük a felső világ.
Az állatok, miután megismerték a felső világot, egyre nagyobb érdeklődéssel nézték, mi van a felhők alatt. A felhők közti hasadékokon át azt lát-ták, hogy odalent hol csupa zöld, hol meg tiszta fehér minden. Kék szalagok szelik át a vidéket, másutt meg hatalmas kék foltok tarkítják. Egészen más, sokkal izgalmasabb volt, mint az, ahol éltek, a felső világban. Ott minden egyforma volt, csupa napfény, meleg, semmi változékonyság.
Kérdezték is a Legfőbb Istent, mi az ott lenn. „Az a középső világ – hangzott a válasz. – Abból az agyagrögből keletkezett, amit a búvár-vöcsök hozott föl a tengerfenékről. Amikor zöldet láttok, akkor nyár van – ugyanis megengedem a napnak, hogy ne csak nekünk sugározzon meleget, hanem a felhők között a középső világnak is, sőt, néha megkérem a szelet, hogy fújja el a középső világ fölül a felhőket, s akkor a nap melege teljesen átjárhatja a középső világot. A zöld az erdők és a rétek színe. Azok a kék csíkok a folyók, amelyekben édes víz folyik. A nagy kék foltok pedig a tavak. Némelyik folyó oda igyekszik, mások meg azokból indulnak útjukra. Aztán amikor betelek ennek látványával, hideget bocsátok alá, a felhőket megrázatom a szelekkel, s akkor sűrű fehér pelyhek hullanak alá, ezt hónak neveztem el. A hó hosszú ideig beborítja a földet, s én gyönyörködöm a tiszta fehérségben.”
Az állatok egyre-másra rimánkodtak, engedje le őket a Legfőbb Isten abba a szép, érdekes, változatos világba. A Legfőbb Isten eleinte ellenállt a kéréseknek, figyelmeztette kedves teremtményeit, hogy odalenn nem lesz olyan gondtalan az életük, mint itt fönt, tehát jól gondolják meg, mit kérnek tőle. Az állatok azonban egyre hajthatatlanabbak voltak, így aztán a Legfőbb Isten ráállt, hogy néhány állatot lebocsát a középső világba.
Kis bölcsőket teremtett, amelyekbe fajonként elkülönítve, beleparancsolta az állatokat, a nyulakat, a farkasokat, a vaddisznókat, a rókákat, a szarvasokat és az őzeket, meg a sünöket.
A madarakat egyszerűen alábocsátotta, megszüntetve a felső ég vonzását, így a maguk szárnyán libegtek alá a középső világba.
A Legfőbb Istennek egy kívánsága volt csupán. Mivel mindenki számára elég helyet hagyott, így valamennyi állat, kicsik és nagyok elférnek a középső világban, éljenek hát egyetértésben, barátságban. Erre minden teremtmény ígéretet is tett s azt egy ideig be is tartotta.
Egyedül a medvét nem engedte le a Legfőbb Isten. Tartott attól, hogy a medve mint a legerősebb valamennyi teremtmény közül, az isteni ellenőrzés alól kiszabadulva, visszaél hatalmas erejével. A medve mindezt úgy értelmezte, hogy ő a Legfőbb Isten kiválasztott állata.
Ám a medve, most már egyedül maradva a felső világban, egyre jobban unatkozott. Lyukat ütött a firmamentumon s azon bámult lefelé. Látta, hogyan rendezkedtek be korábbi játszótársai. De látott egyebet is, erdőt, mezőt, folyót, tavat, fát, bogyót, s leküzdhetetlen vágy támadt benne, hogy a középső világba kerüljön. A Legfőbb Isten hosszasan marasztalta, ám végül beadta szellemderekát. Hosszú láncot kovácsolt, annak a végére bölcsőt erősített, abba ültette a medvét és lebocsátotta. Előbb azonban megtiltotta neki, hogy más lényeket megtámadjon, hogy azok élelmiszer-készletét elrabolja. Úgy tanította: „mérges eszméket ne táplálj, dühös eszméket ne táplálj!” A medve mindent megígért.
Telt-múlt az idő. Kezdetben nem is volt baj. A medve szófogadóan betartotta ígéretét, élvezte a középsővilágbeli létet. Aztán egy idő után kezdte rosszul érezni magát, s visszakérezkedett a felső világba. Ebbe azonban a Legfőbb Isten nem egyezett bele, ám adott a medvének íjat, nyilat és tüzet, hogy meg tudja szerezni betevő falatját.
A medve dúlt-fúlt, végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba – ám arra készült, hogy akkor legalább a középső világban kialakítsa a maga birodalmát.
*
Forrás: Janus Desertus: Fabulae de Urso Maiore / Mesék a Nagy Medvéről. – Vár Ucca Műhely, Veszprém, 2013