Az eposz műfaját az 1800-as évek Európájában sok helyen művelték. Pumpurs közvetlen előzménye és mintája az észt eposz, a Kalevipoeg lehetett, amely viszont a finn Kalevala hatására keletkezett. A Kalevipoeg megalkotását az a felismerés váltotta ki, hogy a Kalevala mekkora társadalmi hatást váltott ki az Oroszországhoz csatolt Finnországban a nemzeti öntudat erősítését illetően. A Kalevipoegnek is jelentős hatása volt Észtországban. Szerkezetileg, tartalmilag nagymértékben eltér a Kalevalától: egy hős, Kalevipoeg, az észtek királyának cselekedetei és sorsa köré épül, míg a Kalevala cselekménye több szálon fut. A Pumpurs alkotta lett eposz sokban hasonlít a Kalevipoegre. Itt is egy központi szereplő van, Medveölő, aki különböző, a gonosz erők ármánykodása miatt veszélyes kalandokon megy keresztül, ő is küzd a hódítókkal, népe függetlenségéért harcolva, s végül ő is elpusztul. Lényeges különbség az észt és a lett eposz között, hogy az előbbi részletesen foglalkozik Kalevipoeg országépítő tevékenységével, a lett eposzból ez a motívum hiányzik.
Mindenesetre érdekes megfigyelni az eposzi törekvések láncolatát három olyan szomszédos nép esetében, akik eposzuk születésekor rövidebb vagy hosszabb ideje orosz fennhatóság alatt éltek.
A három eposz közül kettő, a Kalevala és a Kalevipoeg finnugor nyelvű nép szellemi kincse. Ennek azért van jelentősége, mert a 20. században, kisebb mértékben annak első, nagyobb mértékben annak második felében a (volt) Szovjetunió finnugor nyelvű népei körében egyre-másra születtek és jelentek meg eposzok, amelyek bevallva vagy sem főként a finn Kalevala hatására keletkeztek, ám tematikájuk fő motívumát illetően mégis inkább a Kalevipoeget követik, mert központi gondolatuk az idegen megszállók elleni harc, legyenek azok tatárok vagy oroszok. Formai, verstani szempontból is a Kalevalát követik, az ún. Kalevalai metrumot.
Andrejs Pumpurs 1888-ban adta ki Lāčplēsis (Medveölő) című eposzát, amely a rendkívüli erejű Lāčausis ’Medvefül’ nemzeti legendáján alapul. Pumpurs, ahogy a nemzeti irodalmak úttörői másutt is, a nép szóbeli hagyományaira, az íratlan irodalomra támaszkodott. Felhasználta a lett folklór elemeit, motívumait, de irodalmi hagyományokat, más népek eposzi elemeit is. A Medveölő alapgondolata egy kis nép szabadság és igazságosság utáni vágya, a 13. századtól vívott küzdelme a német betelepülők ellen.
Az eposz első éneke Pusztay János fordításában
Az istenek gyűlése
Az egek kék boltozatján,
Pērkuonsz* gyönyörű várában,
ahol örök fény tanyázik,
a jókedvnek nem szakad vége,
gyűltek a balti istenek,
hogy meghallgassák Likteniszt,
aki dönt a tarka élet
szép és ínséges napjairól.
Pērkuonsznak szürke lovai
felnyergelve álltak ott kinn:
nyergükön át hajnal dereng,
a kantáron át kel fel a nap.
Patrimpsznak kocsija kéve,
küllője arany lenszalma,
viaszsárga mének húzzák
Patrimpsz gabonaszekerét.
Pakuolsz fekete lovai
befogva a csontszán elé,
eplénye borda, a karfa,
a szántalp s szánrúd emberlábból.
Atrimpsz lovain pikkely villog,
zölden fénylik nádszekere,
szép házaiból csigáknak
készült hajlékony ülése.
Ím Líguo és Puskaitisz
szárnyas lovas virágkocsin
szállt át a szivárványkapun.
Az istenek s Pērkuonsz fiai
belovagoltak az udvarba;
mindnek nyerge színaranyból,
kantárjuk gyémánttal berakva.
Ausztra, Laima és Tikla –
Napfény szépséges lányai
rózsaszekéren érkeztek,
szikrát szórt csikaiknak szőre.
Napfény szépséges lányai,
aranygyeplő ragyog kezükben;
ösvényük úgy fénylik, mintha
rája ezüst, arany hullna!
A vénséges, ősz Liktenisz,
a gyémántpadlat közepén ült;
jobbján Pērkuonsz és Patrimpsz volt,
balfelől Pakuolsz és Antrimpsz,
odább Puskaitisz meg Líguo,
Pērkuonsz s más istenek fiai;
aztán Ausztra, Laima és Tikla,
Napfény szépséges lányai;
meg még egy sereg alsóbb isten
foglalt helyet a gyűlésben;
immár minden jótét szellem
egybegyűlhetett figyelni.
A vénséges ősz Liktenisz,
felállott ülőhelyéről
s ilyen döntést jelentett be
komor szavakkal a gyűlésnek:
„Réges-régen csoda történt!
Megszült a fény szűze, Gaiszma,
s jött hatalmas istenfiú
ideje érkeztén világra.
Megtanította a népnek
tisztelni a jó s nagy istent,
új szokásra, új erényre,
hogy istenhez méltón éljen.
Ellene sok gonosz szegült,
akik végül is megölték;
de a pokol nem tarthatta
a maga sötét hatalmában;
feltámadott a halálból,
életre kelt dicsőségben!
Nevét mindnyájan tudjátok,
Krisztusnak nevezi a világ.
Nemes tanítása gyorsan
terjedt szerte a világban;
nagy kár, hogy az emberek azt
gonosz ésszel kiforgatták.
Eldöntötték, hogy Krisztus hitét
a Baltikumba is elhozzák,
de hagyják, hogy az emberek
tiszteljék isteneiket!”
Pērkuonsz felállt imígy szólva:
„Liktenisznek a döntését
minden isten elfogadja,
s én már most itt megígérem,
óvni fogom a lett népet.
Engedem a jó tanítást.
Krisztus tanítása nem új,
gyökerei keletre nyúlnak.
Ám a hitet hozóknak itt
céljai mások lehetnek:
a balti földet akarják
s annak népét leigázni.
Én az ilyen szándékoknak
ellenállok, és épp ahogy
hasogatom a sziklákat,
hatalmas tölgyeket döntök,
előbb-utóbb úgy fogok én
villámommal lesújtani
azokra, kik lett népemet
megkínozzák s leigázzák!
Nyáron, Kikelet jöttekor,
termést hozó záport adok,
fúvok nappal friss szeleket,
minden éjjel tüzet gyújtok;
a közelében leszek mindig
a természetben a lett népnek;
hallják a Mennydörgés hangját,
Pērkuonsz nevét nem felejthetik!
Mindnyájunknak azt javaslom,
járjunk el e példa szerint,
mindenki a maga helyén
cselekedjen a maga módján!”
Most Patrimpsz kelt föl szólásra:
„Kenyértermő föld a balti,
ámde érett aranykalászt
a lett népnek fogok csak adni;
a szántóföldön a lettek
gazdag termést gyűjtenek be,
az idegen ekék s kaszák
kicsorbulnak az irtásföldön!”
Akkor Antrimpsz beszélt tovább:
„A balti Fehér tengeren,
hol az északi szél tombol,
a zátonyok közt forr a víz,
az ellenség hajóit mind
szétzúzom a tengerünkön,
amíg nem a balti zászló
lobog a világ tengerein.”
Aztán Pakuolsz szólott ily mód:
„Pokol várja az idegent,
de a lett hősöknek lelke
balti földünk fölött szálljon,
az északi fényben, harcosan,
az idegent elrémítve,
ám áldják meg fiainkat
halottak napi torra jőve!”
Miután mindenki sorban
hűséget ígért Pērkuonsznak,
Líguo is felállott végül
és a gyűlésben emígy szólott:
„Istenek közül vagyok én is,
kis isten bár a nép hitében,
a legkedvesebb helyet mégis
nekem rendelte Liktenisz:
én őrzöm a dal szellemét
az élet minden percében,
lelkesítem a nép szívét
szomorú és vidám dalokkal.
Nem vész így el Líguo neve
sohasem a nép szájáról,
még ha a régi istenhit
másképpen el is felejtődne,
de a nép szép dalaiban
megdicsőültök mindnyájan,
Te, Pērkuonsz, Laiminya, Tikla,
az istenfiak, Nap-leányok.
Nevetek nagy a dalokban;
majd a népet fellázítja,
égő szellemet ad néki
s küldik harcba a szabadságért!”
Végére járt már a gyűlés,
búcsúzkodtak az istenek,
mikor megjött Sztaburadze,
és kérte, hogy még beszélhessen:
„Palotámból jövök én most,
hírt hozva az isteneknek,
hogy mi történt velem éjjel
az örvény régi kapujánál:
ott ültem a ködöt szőve
éjjel a Sztaburagsz sziklán;
felcsévélve már az orsó,
a kakas ideje közelgett,
mikor a légben látok szállni
két lovagló boszorkányt;
girbegurba tölgyfatuskón
repültek át a Dünán.
Az egyik tuskót egyszercsak
az örvénybe hajították;
mindketten a másik tuskón
száguldtak sebesen tovább.
Meg akartam most már tudni,
ezt ők miért cselekedték,
alászálltam az örvénybe,
és a tuskót magamhoz húztam.
Belenézve elámultam,
a tuskónak közepében
egy ifjút láttam aludni,
ájultan, aléltan feküdni;
a tuskóból kihúztam őt,
kristálypalotámba vittem,
száraz ruhát adtam reá,
befektettem a kagylóágyba.
Mihelyt az első életjelet
észrevettem, idejöttem,
Pērkuonsz, hogy neked jelentsek,
és utasításodat kérjem.
Hiszen aki örvénybe hull,
bizonyosan kővé válik:
ilyen kövek által nő épp
Sztaburagsz sziklánk mind nagyobbra.
Ha az ifjút ki akarnám
vezetni most a várkapun,
elérné Liktenisz keze –
s ő örökkétig kővé válna.
Ezért szeretném örökre
magamnál őt megtartani;
az én kristálypalotámban
bizonyára boldogan élne.”
Sztaburadze szavát hallva
gorombán szólt oda Tikla:
„Na, a Sztaburadze leány
unja már régi szeretőjét,
unja a sok siránkozást,
sziklák könnyel öntözését, –
emberfit akar magának,
idejét kedvesen múlatni.”
Sztabradze elpirult erre,
hallva, mit hánytak szemére.
„Nem ezért, goromba Tikla,
mentettem meg az ifjú legényt;
a viszonyok, ahogy látom,
furcsák, nagyon különösek:
itt az istenáldott harcol
sötét erők hadai ellen!”
Laima ekkor közbevágott:
„Tudnom kell a férfi sorsát,
ezért megnézem, hogy lássam,
én mit tehetek az ifjúért.”
„Lányok, maradjatok nyugton!”
kiáltott fel végül Pērkuonsz.
„Az ifjú az én választottam,
magasabb céloknak szentelve, –
boszorkák dobták örvénybe
Lielvarde fiát, Medveölőt.
Hogy megmentetted az ifjút,
helyesen tetted, Sztaburadze!
Most pedig igyekezz haza,
ápoljad és üdítsd fel őt!
Aztán vezesd ki a kapun,
még ha válik is kősziklává.
Majd te törődsz vele, Laima,
vezeted a bajokon át,
míg csak be nem teljesedik
a végzet a hős életében.
Ezzel bezárták a gyűlést,
elbúcsúztak az istenek;
vajon a vén, ősz Liktenisz
hívja-e őket valaha még?!
***
* Mennydörgés istene, Pērkuonsz,
Liktenisz, a vén Sors-atya,
a gabona-isten, Patrimpsz,
Pakuolsz az alvilág ura,
a vizek istene, Atrimpsz,
Líguo, a dal tündére,
Puskaitisz, szent ligetek védője,
Ausztra a fényistennő,
a boldogságtündér, Laima,
Tikla az erény őrizője